A város és én. Sorstörténetek, publicisztika, törvényszéki humor

Aki túl sokat látott, általában nehezebben, szólal meg. Előbb csak mesél. A fiának, az unokájának, a társának, esetleg barátainak. S bár az élő szó erős, sokszor szinte monumentális megjelenítő erőt visz a képekbe, megfelelő helyzetben rájön, hogy a sok mesét kár lenne a feledés jótékony tevékenységére bízni. Erre a felismerésre, – az olvasók szerencséjére, – Jung Ildikó Judit is idejében rájött, így én is tiszta szívből ajánlhatom bárkinek, aki kézbe veszi ezt a kis kötetet, hogy nyugodtan nyissa ki, lapozzon bele, utána garantáltan nem fogja letenni addig, amíg végig nem olvasta. Minden egyes szóból, mondatból kitűnik, hogy az írónő szereti az életet, szereti az embereket és egy esetleges álarc mögül két, mindenkit átölelő szeme, el nem múló jóindulattal, folyamatosan kiles a világra. Ebben rejlik az ő ereje.” (B. Osvát Ágnes)

„Eleinte azt hittem, tényleg csak a munkával kapcsolatos dolgokról beszélgetnek, de aztán kezdett kimenni a szobából ha hívták, hogy ne halljam miről beszélnek. Éreztem, hogy fölösleges vagyok már otthon is, amikor egyik volt egyetemi társam gyógyszertárat nyitott Marosvásárhelyen és állást ajánlott nekem, szóltam apámnak, aki rám bízta a döntést, tehát most eljöttem és itt vagyok. Van saját otthonom, ahol úgy élek, ahogy akarok, a várost ismerem és igyekszem megszeretni.